Sanghajban személye fogalom, Magyarországon azonban még mindig kevesen ismerik nemzeti büszkeségünk, Hudec László építész magával ragadó, inspiráló történetét, amely egy eltökélt fiatalemberről szól, aki hitét soha el nem veszítve, az élet viszontagságai ellenére végül a sors kegyeltje lett, nevét pedig örökre beírta a történelembe.

Hogy honnan származott ez az elhivatottság? Milyen erő hajtotta, tartotta a lelket a fiatalemberben, aki megszökve az orosz hadifogságból, sérült lábbal, bicegve érkezett a szülőföldjétől oly távol eső messzi „újhazába”? Hogyan tudott a semmiből, csupán az otthonról hozott erkölcsi tartásra támaszkodva, szorgalommal Sanghaj egyik legmeghatározóbb építészévé válni? Hudec László története álljon példaként mindenki számára.

Hugyecz László Ede 1893. január 8-án született Besztercebányán, Hugyecz György építőmester és a kassai evangélikus egyház lelkészének lánya, Scultéty Paula legidősebb gyermekeként. Anyja magyar, apja tót származású volt, a családban éppen ezért megszokott volt a többnyelvűség, ugyanakkor egymás között magyarul beszéltek, magyarul leveleztek.

Az édesapa, Hugyecz György kezdetben a millenniumi földalatti kivitelezését is jegyző Wünsch cég alkalmazottja volt, majd cégtársával saját vállalkozásba kezdett, koruk neves építészeinek terveit valósították meg, de saját maguk is terveztek. Az apa a munka szeretetére nevelte fiát, vallotta, hogy a munka nemesít, formálja az embert. Határozott édesapja jelentette Lászlónak az igazi példaképet, akitől már kora gyermekkorában megbízásokat kapott, hogy idejekorán beletanuljon az életbe, tisztességgel, becsülettel tudjon helyt állni a világban. Ahogy azt Hudec László egyik levelében maga fogalmazta meg: „…a külső élettel kapcsolatban voltam Apuka útján, ki gyakorlatilag kilencéves korom óta dolgoztatott, de tizenhárom éves voltam, mikor a kőbányába küldött a III-ik gimnazista vizsgák közepette, hogy követ rendeljek és a szerződést megkössem bizonyos árak és feltételek mellett, vagy még jobbak mellett. Fogalmam se volt, hogy miképp fogom csinálni, de ha Apuka elvárta tőlem, hogy meg tudom csinálni, hát meg kellett lennie. Így nevelt ő minket arra, hogy ne féljünk az élettől – hogy beledobott az életbe, s elvárta, hogy a tőlünk telhető legjobbat tegyük meg.”[1]

László édesapjától a kitartást, a fiatalon tett európai körútjától pedig az építészet szeretetét kapta útravalóul későbbi kalandfilmbe illő életéhez. Mire 1910-ben beiratkozott a Műegyetemre, már kitanulta a kőműves, kőfaragó és ács szakmákat is. Az egyetemen a legkiválóbb mesterek oktatták: Nagy Virgil, Pecz Samu, Schulek Frigyes, Hültl Dezső, Tőry Emil, Wälder Gyula és Kotsis Iván is az oktatói között voltak. A képzésben kiemelt szerepet kaptak a műszaki ismeretek, a művészeti oktatáson belül pedig a történeti stílusokra helyezték a legnagyobb hangsúlyt.

Hugyecz László szívesen foglalkozott teológiával, bibliamagyarázattal és filozófiával, sokszor foglalkoztatták vallási kérdések. Hitéről, megingathatatlan igazságérzetéről vallanak családjának írt levelei is. 1914 nyarán Hugyecz László lediplomázott, és még abban az évben Nagy Virgil korábbi tanára mellé került tanársegédnek. A sors azonban más utat szánt a huszonegy éves tehetséges fiatalembernek, besorozták, és hamarosan az I. világháború kellős közepén találta magát.

László az osztrák-magyar hadsereg Lengyelország felé vonuló gyalogsági ezredének járőrcsapatával éppen felderítést végzett, amikor kozákok fogságába került; a hadifogoly végül több hetes utazást követően került az oroszországi Krasznaja Recskába. A táborban tífuszt kapott, majd egy szerencsétlen balesetben több helyen eltört a lába is. A nem megfelelő kezelés eredményeként jobb lába egész életére rövidebb maradt. A baleset végül előnyére vált, 1918 tavaszán átadták a Vöröskeresztnek, amely a hadirokkantakat szállította haza, Európába. Az orosz polgárháború miatt a vonat több héten át vesztegelt a Bajkál-tó közelében, Hugyecz ekkor döntött a szökés mellett: leugrott a vonatról, végül több hónapos megpróbáltatások után, egy kézzel működtethető vasúti hajtánnyal, néhány bajtársával Kína északi csücskébe, Harbin városába érkezett. Ott sérülésének okán menlevelet kapott, amellyel 1918. október 26-án nincstelenül, de végre megérkezett Sanghajba, a szabadság földjére.

Az 1910-es, ’20-as és ’30-as években Sanghaj a Távol-Kelet nyüzsgő metropoliszává vált. A város lakossága megkétszereződött, ezzel egyidejűleg egyre nagyobb igény mutatkozott a nyugati építészeti stílusban tervezett, kényelmes, modern épületek iránt: szinte megállíthatatlanul nőttek ki a földből a belváros képét máig meghatározó, a külföldi tervezőirodák által megálmodott gigászi épületek. Sanghaj valódi építészeti aranykorát élte, amelyben a tehetséges Hugyecz László is hamar megtalálta számításait, rövid időn belül Rowland A. Curry amerikai építész irodájában kezdett el dolgozni. Nevét a könnyebb kiejthetőség érdekében – a nagyapja után – ettől kezdve már Hudecként (L. E. Hudec) használta, ezen a néven hagyta letörölhetetlen ujjlenyomatát Sanghaj városán.

A 20-as és 30-as években Hudec László munkássága legtermékenyebb időszakát élte. Sorra tervezte a nemzetközi és a francia koncessziós negyedben a megrendelők minden igényét kielégítő épületeket a legváltozatosabb építészeti stílusokban (klasszicista, eklektikus, expresszionista, art deco, modernista stb.) Amerikai (tanulmány)útját követően ekkor épült meg egyik legjellegzetesebb munkája, Sanghaj art deco gyöngyszeme, a város ikonikus szállodája, a Park Hotel is, amelyet 22 emeletével, közel 89 méteres magasságával kora legmodernebb, legmagasabb épületeként tartottak számon a Távol-Keleten.

1925-ben Hudec kivált Rowland A. Curry építészirodájából, és megalapította saját cégét. Sikerének egyik legfőbb zálogát mérhetetlen kreativitása, a kihívások megoldása iránti nyughatatlan vágya jelentette: nem volt olyan stílus, nem volt olyan szűk telek, nem volt olyan elvárás, amelynek ne tudott és ne akart volna megfelelni. Hudec László fontosnak tartotta az (építő)művészet ötvözését a funkcionalitással, amelyre különösen nagy szükség volt a sajátos klímával rendelkező Sanghajban. Munkáira éppen ezért egyaránt jellemző volt a minőségi alapanyagok használata, a funkcionális részletek iránti fokozott figyelem és az egyszerű, ugyanakkor grandiózus kivitelezés. Precizitását jellemzi, hogy a divattal szemben az egységes stílust helyezte előtérbe, ezért gyakran maga tervezte meg épületei berendezését is.

Hudec László nem csak a munkában, de a magánéletben is kiteljesedett:1922-ben feleségül vette Gisela Meyert, egy jómódú német üzletember és egy angol nemesi családból származó asszony lányát. A házasságból három gyermek született (Martin, Theodore és Alessa), akikkel 1930-ban költöztek be az építész maga tervezte Columbia Road 57. szám alatti (ma Panyu Road 129.) Tudor-stílusú házba.

Az építész és cége az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével nem élvezett területenkívüliséget, esetleges peres ügyeire kizárólag a kínai jog vonatkozott. Ennek köszönhetően – más külföldi építészirodákkal ellentétben – megrendeléseit elsősorban kínai cégektől, tehetős magánszemélyektől kapta, olyanoktól, akik vágytak az újra, az impozánsra, a modernre. Utóbbinak egyik ékes példája az 1938-ban a festékipari mágnás, Wu Tongwen számára épült zöld cserepes modern lakóház, az ún. Zöld Ház (lsd. borító: Zöld Ház – részlet), amelynek híre egészen hazáig jutott: az 1939-es Tér és Forma építészeti folyóirat lelkesen számolt be hazánkfia sanghaji sikeréről, a kelet-ázsiai, európai és amerikai stílust harmonikusan ötvöző zöld színű családi házról.

1939-ben Hudec László felesége és lánya társaságában hosszú európai vakációra indult, majd Amerikába és Kanadába tett kitérőt, ahol meglátogatta egyetemen tanuló fiait. Időközben a II. világháború szürke fellegei vészjóslóan ereszkedtek rá a világra. Hudec a sanghaji magyar közösség elismert tagja volt, ennek köszönhetően 1940-ben a Magyar Segélyegylet (Hungarian Relief Association) elnökévé nevezték ki. 1941. december 8-án a japán légierő Sanghaj kikötőjében elsüllyesztette a nyugati hatalmak hadihajóit, szárazföldi csapataik pedig elfoglalták a várost; ezzel a nemzetközi koncessziók sorsa megpecsételődött.

1942-ben Hudec Lászlót tiszteletbeli magyar konzullá nevezték ki, 1943 januárjában pedig megnyitotta kapuit az első sanghaji magyar konzulátus, amely feladata elsősorban a magyar állampolgárok érdekvédelme volt. A saját erkölcsi normáit nem megtagadva Hudec László számos sanghaji magyar zsidónak adott magyar útlevelet, amellyel továbbutazhattak, és amellyel megmenekültek a japán hatóságok üldöztetése elől.

A II. világháborút követően a folyamatosan változó és forrongó Kínában nem volt tovább maradása Hudec Lászlónak, családjával 1947 januárjában elhagyta az országot.  

Az építész soha többet nem tudott visszatérni második hazájába, a tervezéssel idővel felhagyott. Feleségével előbb Svájcban, majd New Yorkban, végül pedig Kaliforniában telepedtek le. Innentől kezdve Hudec László idejét régészeti érdeklődésének szentelte. Valószínűleg a sanghaji vatikáni megbízottakkal ápolt jó kapcsolatának köszönhetően engedélyt kapott a Szent Péter Bazilika alatti ásatások (Szent Péter sírjának feltárása) megtekintésére is. Hudec László végül 65 éves korában, 1958. október 26-án szívinfarktusban hunyt el Berkeley-ben.

Hudec László 1918 és 1947 között több mint 100 épületet tervezett Sanghajban, ebből mára 25 megkapta a Sanghaj jelentős műemlék épülete kitüntető címet. Az Építész munkássága máig fémjelzi a várost, neve összeforrt Sanghajjal: 2014-ben, egyetlen külföldiként beválasztották Sanghaj 99 klasszikus szimbóluma közé.

 

[1] Luca Poncellini – Csejdy Júlia: Hudec László (Az építészet mesterei), Holnap Kiadó, 2010, p. 17.